Jó estét! Ez az Enigma hangja. Elviszünk magunkkal a zene világába: a zene, a lélek és a meditáció világába. Kapcsold le a villanyt, végy egy mély levegőt, és engedd, hogy a ritmus mutassa az utat!”
Az Enigma története 1990 végén kezdődött, legalábbis a széles közönség ekkor ismerhette meg. A rádiók egy akkoriban egészen furcsának tűnő számot kezdtek játszani: a különleges dallamvilág minden ízében szokatlan volt a hallgatóság körében. Majd megjelent egy kislemez egy ugyancsak titokzatos névvel: Sadeness Part I., a szerző pedig Enigma.
A kockázatos zenei vállalkozás végül sosem várt fogadtatásban részesült. Ezután jelent meg az Enigma első albuma, az MCMXC a.D, aminek jelentése nem más, mint a lemez születésének dátuma latinul. A lemez révén több millió ember vált e zenei világ rabjává, a siker kulcsa talán a múlt és jelen kombinációja, melyből mások is ki akarták venni a részüket. Így született meg egy feljelentés, plágiummal vádolva az alkotót. A lepel lehullt, a titok forrására fény derült: a szerző Michael Cretu, aki Németországban befutott, sikeres zenész és producer volt már ekkor. Talán ez volt az a pillanat, mikor utoljára felszínre került kézzelfogható információ az Enigma kapcsán. Az bizonyos, hogy míg lehetett, Cretu hű maradt művésznevéhez, s utána sem törekedett arra, hogy megkönnyítse a sajtó dolgát. „Ha minden kérdésre válaszolni akarnék, nem maradna egy percem sem a stúdióban dolgozni.” Ugyanis a kezdetektől fogva az volt a célja, hogy magát az alkotást ismerje meg a hallgató, s ne ítéljen elfogultan.
A történet 1993-ban folytatódik, mikor megszületik a folytatás. Az új album címe: The CROSS Of Changes. Ennél a lemeznél már nem volt szükség a zenetörténelemben addig nem tapasztalt fellépésre, az album az alkotót ismerve is sikerre volt ítélve. Cretu nem alkalmazta a jól bevált receptet, ugyanis az új korongon gregoriánt, és egyáltalán az elődjét jellemző, morózus hangulatból még csak elvétve sem találunk nyomokat. Így Cretu nem esett abba a hibába, hogy önmagát utánozva az unalomig fullassza újszerű ötletét. S a változás kiterjedt minden részletre, az egyenleg egyetlen állandója Michael Cretu. Szinte az összes előadót lecserélte, új énekesek, zenészek válhattak részesévé az opusznak. Az új hangulathoz új hangokra volt szükség. A gregoriánt elvetve Cretu a népies elemeknek adta a főszerepet, mely eredményeképp a nyugati indián énekek nagyszerűen megférnek egymás mellett a keleten hallott mongol dalokkal. „Egyetlen magyarázat képzelhető el: az Enigma zenéje az első perctől kezdve független volt minden zenei trendtől. Úgy keletkezett, mint egy ufó, olyan volt, mint egy ufó, és ma még mindig egy ufóra hasonlít.”
Amikor még mindenki a Return To Innocence refrénjét dúdolta, Cretu életet adott az Enigma harmadik fejezetének: Le Roi Est Mort, Vive Le Roi! 1996-ot írunk. A terv egyszerű volt: az előző két album ötvözése. A megvalósítás annál nehezebb, de Cretu ismét bebizonyította mennyire ért különböző stílusok összebékítéséhez. Ugyanis sikeresen vegyítette a gregoriánt a népi dalokkal úgy, hogy a kompozíció mégis egységes képet adjon. A lemez fogadtatása visszafogottabb volt elődeinél, s talán ez volt az oka annak, hogy Cretu merően újat akart alkotni, vagy talán nem, de amíg a zenekritikusok ezen rágódtak, Curly M.C. előállt ismét a folytatással.
1999 végén megjelent a The Screen Behind The Mirror. A nagy fordulat talán egyetlen túlélője a pánsíp, de többszöri hallgatás után kétsége sem lehet az embernek, „mivel áll szemben”. Ezen a lemezen az átlagos zenekedvelő számára slágert már keresve sem találunk. Viszont kapunk helyette rockwell-i részletességgel kidolgozott ütemeket, emberi füllel alig észrevehetően kifinomult hangszerelést. „Szinte az egész albumon nincs ismétlődés. Sem a groove-okban, sem a komponálásban, sem a harmóniákban… Nincsenek nyilvánvaló üzenetek a lemezen, csupán rejtjelek, titkos kulcsok. Mindenkinek egyedül kell megoldania a rejtélyt. Végül is a nevem nem Használati Utasítás, hanem még mindig Enigma.”
S Cretu három évvel később immáron beleesik a csapdába, a jól bevált receptet alkalmazza. Újít. Egy utazásra invitál minket Voyageur című korongjával. Hogy hova? Talán ő sem tudja, de az biztos, hogy pár lépést megtett Cretu a kijózanodás felé, s betekintést engedett az emberi szavakkal körülírhatóbb Chillout műfajba. A modern életszemlélettől idegen behatásokra ezen a lemezen már nem kell számítania a gyanútlan hallgatónak, de másra sem igazán. „Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, nincs már más mondanivalóm. Viszont mindig is éreztem, hogyha új Enigma lemez készül, akkor semmiképpen sem a már megszokott stílusban.” Summa summárum, ez az első Enigma album, mely miatt komoly kritika érte Cretu-t. Az Enigma egész rajongótáborát így, vagy úgy, de megrázó lemeznek egy vitathatatlanul fontos missziója biztosan van: másik stílusért rajongók meghódítása. Hogy melyik ez a stílus? Még mindig az „egyéb” kategória, amit bizonyosan az Enigma jelenség miatt kellett életre hívni.
A lemez fogadtatásának híre egészen Ibizáig repült, ahol Cretu-ban már körvonalazódott az idea, mely visszahódíthatja tékozló fiait, lányait. Akiknek a szíve már az új album címe hallatán is hevesebben kezdett verni az izgalomtól. Az „A Posteriori”-t teljesen más előjelű várakozás előzte meg a rajongók részéről. „A tét óriási volt: visszatérni a kiindulóponthoz, a fundamentumhoz, vagy beleolvadni a materális, unalomig fújt poppos egyvelegbe?!” Kongatták a vészharangot azok, akik már a beat korszak kezdetén is rosszat sejtettek. De korántsem volt ennyire vészes a helyzet, ha egyáltalán beszélhetünk helyzetről. Bár a Voyageur-rel elkezdett utazás folytatódik, egészen más dimenziókban. Cretu zenei önmegvalósítása egyenesen az űrbe repíti a bizakodó hallgatót.
2008 közepén jött a hír, az Enigma visszatér galaktikus utazásából, s nagy sebességgel közeledik az új albummal. Cretuék ezúttal nem bízták a véletlenre, nagyszabású promócióba kezdtek. Feladványok sorain keresztül kellett a rajongónak átvergődnie, hogy egyáltalán megtekinthesse az album borítóját. De a számcímek dekódolásához is minimum leselejtezett II. világháborús kódfejtő berendezésre volt szükség. Az album címe sokatmondó lett: Seven Lives Many Faces. Aztán a Seven Lives dalára rajongók ezrei bújtak elő a föld alól, barlangokból, sikátorokból, hogy megünnepeljék az Enigma hetedik fejezetének eljövetelét. Cretu igyekezett a legjobb arcát mutatni, ehhez megidézte korábbi remekműveinek szellemét. A múltidézés bevált, az albumnak gyakorlatilag nincs gyenge pontja, amit a rajongók körében érezhető osztatlan siker is bizonyít. Cretu talán az utolsó pillanatban talált rá a helyes útra, s a fásult, egykedvű hangzást maga mögött hagyva a régiekből merítve immáron hetedik lemezével ismét az egyik legjobb oldalát mutatja!